Ha valaki esetleg olvassa a blogom bejegyzéseit, akkor az láthatta, hogy vízböjtbe akartam fogni, amit végül nem tettem meg, egyszerűen végül nem volt hozzá elég kitartásom. Aznap amikor megírtam azt a bejegyzést, akkor hatalmas pozitívummal álltam a dolgokhoz, már pedig én megváltoztatom az életem és minden jóra fordul. Tévedtem.

Aznap este megint előjöttek bennem azok a rossz dolgok, amik bántottak.... és legyőztek. Könnyebb volt megint az önsanyargatás, hogy Téged nem ért meg senki, sose lesz jobb semmi, és akkor minek változtass? Pont ez a baj. Így sose lesz jobb semmi, csak az embernek egy idő után elege lesz, amikor mindig ő a hibás mindenért, de azért Te bocsáss meg mindenért, de ha egyszer Te követsz el hibát, akkor az megbocsáthatatlan és nincs rá mentség, ne is beszélj velem többet…. és ítélj el, ahogy tetted. De az igazság az, hogy sosem voltál Neki annyira fontos, hogy érdekeld, hogy mi is történt pontosan. Ez egy könnyebb lerázási módszer volt, és még én is érzem magam rosszul, én jöttem ki rosszul…. mint mindig. És ez fáj. És bárcsak tudná, hogy min mész keresztül, bár lehet, hogy akkor sem érdekelné. Mert sosem érdekelted eléggé. Valamire jó voltál akkor éppen, amit megkapott, és ennyi. Aztán egyszer csak bele törődsz, hogy Te már sose leszel több senkinek.

Bele gondoltam abba, hogy azokban a pillanatokban, amikor együtt lógtunk talán ki kellett volna használnom az alkalmat és elmondani, hogy nekem több vagy, mint amit Te szeretnél. De az igazság az, hogy nagyon jól tudtam, hogy Neked nem jelentek többet. Vagy csak féltél az érzéseidtől. Mint ahogy én is félek. És most szenvedek. Mert többet mi már nem találkozunk, és nem lesz olyan már semmi, mint akkor. A sötét szobában ülve azon gondolkozom, hogy mennyivel jobb lett volna, ha elmondom Neked, amit gondolok, aztán lesz, ami lesz. De így már nem tudom. És már esélyem se lesz rá. De csak hogy tudd, azokban a percekben, amikor Veled voltam, egy pillanatra azt hittem, hogy talán minden lehet újra jó, egy pillanatra azt éreztem, hogy újra boldog lehetek. Aztán elrontottam, vagy csak magamra fogok megint mindent. De a lényeg annyi, hogy féltem magamnak beismerni azt, amit azóta tudok, mióta nem foglalkozol velem….Hiányzol és Te voltál a második olyan ember, aki különleges volt számomra. Bárcsak lett volna annyi bátorságom, hogy be ismerjem és elmondjam Neked.

Egy pár sorozaton már én is túl vagyok, az unalmas napokon néha jó kicsit kilépni a valóságból és egy másik világba lépni, ami talán néha eltér a megszokott normáktól. Gondolok itt példaként a Vámpírnaplókra, vagy annak egyik al-sorozatára, a The Originalsra. De ide sorolhatunk még több természetfeletti csodákkal telített történeteket. A következőkben szeretném Nektek bemutatni, a legkedveltebb sorozatom, amit legalább vagy 5x újra néztem már.

Amiről beszélni szeretnék, az ezektől „kicsit” eltérő, a való életről szól, a megtörtént esetek pedig teljesen reálisak, csak az emberek nem foglalkoznak vele, vagy túl érzékenyen érinti őket a téma. Pedig a következők teljesen valósak: iskolán belüli erőszak, kiközösítés, elítélés, bántalmazás, megfélemlítés, a hamis állításokon alapuló pletykák melyek akár tönkre tehetik egyember életét. És ezzel pedig el is értünk a 13 Reasons Why (magyarra fordítva 13 Okom Volt) könyv/sorozat alap történetéhez. A sorozat főszereplője Hannah Baker, gimnazista lány öngyilkossághoz vezető útját mutatja be. Hannah 13 kazettát hagy maga után és minden egyes kazettán egy személyt jelöl meg, akinek köze lehet ahhoz, hogy erre a döntésre jutott. A kazetták a diákok közt sorban járnak közbe, míg Clayhez jut, aki a másik főszereplőnk a történetben. A történet utolsó jelenetei szívszorítóak, spolierezni nem fogok, akinek kicsi érzései is vannak, az biztosan megkönnyez néhány részt/jelenetet.

A sorozat elég kényes témát érint, az öngyilkosság nagyon tabu témának számít, ami szerintem probléma, mert ezzel többet kellene foglalkozni. Ezért természetesen negatív kritikákat is kapott a sorozat, közülük például azt, hogy a sorozat hatására talán majd sok tinédzser öngyilkossági kísérlethez fog folyamodni, mert Hannah példájából kiindulva azt gondolhatják, hogy nem létezik más megoldás ilyen történések után (direkt nem írok példákat, nem akarok spoliert).
A második évad egyébként hamarosan érkezik!

Az igazság szerintem az, hogy ez a sorozat egyszerűen remek példázat arra, hogy min mehet keresztül egy lelkileg „sérült” ember, a mindennap megvívott harcok példázata, és a végén pedig a teljes megsemmisülés. A szavaknak súlya van, a legtöbb esetben pedig észre sem vesszük, hogy megbánthatunk vele bárkit. Nem tudhatjuk, mit érez, mint ahogy azt sem, hogy talán ez volt az utolsó „plusz” amit hozzá adtunk ahhoz, hogy még jobban a padlóra küldjük. Pletykákra pedig ne alapozzunk. Minden rossz döntésnek oka van, minden ok mögött talán valami olyan lapul, ami mélyen legbelül bánt, ezek után következhetnek be rossz döntések sorozatai. Mindenki követ el hibát, a hibákat helyre lehet hozni, azok az emberek, akik pedig nem értenek meg, nem bocsájtanak meg, valószínűleg sosem hibáztak (ami lehetetlen, csak inkább önző alakok).

Végezetül szeretnék Veletek pár linket megosztani a sorozattal kapcsolatban:

Hivatalos előzetes
Selena Gomez - Only You (betétdal)
Lord Huron - The Night We Met (betétdal)

Mivel a sorozat ugye a könyv alapján készült, így ezt is be szeretném Nektek linkelni, a könyv csodálatos teli gyönyörű gondolatokkal. A könyvet ide kattintva érhetitek el: LINK.

" Aztán rájössz, hogy bolhából csinálsz elefántot. Rájössz, hogy milyen kicsinyessé váltál. Persze, úgy érezheted, hogy ebben a városban senki nem segít. Úgy tűnhet, hogy valahányszor valaki segítő kezet nyújt feléd, egyszerűen cserbenhagy, és te még ményebbre sűllyedsz. De be kell fejezned ezt a pesszimizmust, Hannah, és meg kell tanulnod megbízni a körülötted lévőkben.
Úgy hogy megteszem, még egyszer. "  -13 Okom Volt (könyv)

"Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk." Tihanyi Márk

Elsőnek is, üdvözlök itt mindenkit (bár nem hinném, hogy még bárki olvassa is ezt a blogot), már egy ideje láthatjátok, hogy hol bele kezdek, hol rá hagyom, a motiváció mindig elhagyott útközben, pedig nem ez a legelső portálom (innen talán ismerhettek ;) ). Folyton azon gondolkoztam, hogy van e értelme egy személyes blogba bele kezdeni, annyi van már itt, nem is annyira érdekes az életem. Sajnos tavaly nyár óta nem igazán vagyok az életem legszebb szakaszában és ezért lett elhanyagolva az előbb említett weboldalam is, amit nagyon szerettem csinálni, egyébként. Szóval ha már ide kanyarodtunk, akkor el is mondanám, hogy személyes okok miatt ment el a kedvem attól, hogy folytassam a szerkesztést. Tudom, nem kellett volna. De talán itt majd ezt folytathatom. 

És hogy ha ezeket gondoltam, akkor minek is kezdtem bele most még is? Az utóbbi napokban/hetekben újra felgyülemlett bennem elég sok "hülyeség", és rá jöttem, hogy ha az ember kiírja magából a problémáit, vagy bármit amit jelen pillanatban érez, akkor talán könnyebb lesz. Még akkor is, ha egy olvasója sincs. Bár azért remélem, hogy lesz, aki velem tart néha. Bár lehet ezzel a hatalmas negatívizmusommal most el ijesztettem néhányótokat, de annyit el árulhatok, nem csak rossz pillanataim vannak! :) Sőt, nem mondhatom magam hétköznapi embernek sem, bár erről majd később szeretnék egy posztban mesélni! :)

Szeretnék Nektek elmesélni egy történetet arról, hogy miért nem szabad emberekbe bele "rúgni", ha épp olyat tesznek, amit nem szeretnének, vagy normális esetben nem jellemző rájuk.

I'm a mistake....

Ezt éreztem. És érzem is még mindig, bár lehet már jobban vagyok kicsit. Az egész egy nagy szerelemmel kezdődött, tudjátok milyen az, amikor az ember elsőnek szerelmes, milyen jó érzéssel tölt el a tudat, hogy valaki szeret, fontos vagy Neki. Annyira szép és jó érzés, hogy talán semmivel sem lehet ezt az érzést elmagyarázni, ezt érezni kell!

Kivéve, ha mindkét részről így van.... Ebben az esetben én voltam szerelmes, Ő nem. Nem mondanám, hogy rövid kapcsolat volt, hogy több mint 3 évig voltunk együtt. De vége lett, mert rá jöttem, ez nem az, amit én érdemlek. Természetesen össze törtem, hónapokig nem lehetett hozzám normálisan szólni, mindenkit utáltam, csalódott voltam, és nem láttam a kiutat ebből. És ez talán a mai napig így van, pedig lassan egy év eltelik. Pár hónap múlva össze jártam ismerősökkel, akik próbáltak felvidítani. Ezek sem voltak barátok, csak együtt iszogattunk. És amikor ittunk...amikor ittam... hirtelen minden rossz elmúlt és elfelejtettem, mi van... És az egyik ilyen "kis" össze jövetel jött a másik után...ahol folyton ittunk, és be is rúgtunk. Lassan minden hétvégém így telt el. Részegen pedig az ember követ el hibákat, melyeket józanul sosem tenne. Ezt történt velem is. Teljesen megváltoztam. Nem voltam a régi önmagam, amit szerettek bennem. Az emberek elfordultak tőlem, mert nem ezt várták tőlem. Én pedig elértem vele, hogy kinézzenek. Mindeközben ezzel nekem még nagyon fájdalmat okozva, hisz egyedül maradtam, és elfelejtették, hogy ezt bizony együtt kezdtük el. Nem segítettek, hanem megvetettek. Tudták, hogy ez miért van, mit miért tettem, még is csak is az én hibámnak fogták fel. Mára rájöttem, hogy Ők sosem voltak a barátaim, az alkohol NEM segít, csak rombol, és hogy sosem szabad fel adni. Próbálom helyre hozni a hibáim, és a céljaim elérni. Semmi sem ér annyit, hogy feladjuk! :)

Ezt pedig azért meséltem el Nektek, hogy ha egy ezt veszitek észre bárkin a szeretteitek/barátaitok körében, és tudjátok, hogy nem tenne ilyet normális esetben, akkor segítsetek Neki! NE hagyjátok egyedül a problémáival, egyedül sokszor nehéz megbírkózni vele, és annyi is elég, ha valakinek elmondhatod, hogy mi bánt. Néha ha ki beszélheted magadból azt ami bánta legjobb módszer ahhoz, hogy könnyebben túl legyél rajta.